A Bekecsen jártunk

És eljött végre az a híres neves, nevezetes (no nem a piszén pisze kölyökmackó gyermekkorunk egyik kedvenc meséjéből) Bekecs túra.

Hogy honnan ered a Bekecs túra jelzője? Onnan, hogy egyik évben, mikor elindultunk nyár volt, rövidnadrágban süttettük magunkat a nappal, és mire visszafele indultunk az 1080 méteren fekvő Bekecs tetőről, hóviharba keveredtünk és a szó szoros értelmében ráfagyott kezünk a kormányra. Az óta az emlékezetes nap óta, nincs olyan Bekecs túra, hogy hiányozzon a zsákunkból a kesztyű meg a sapka.

Szombaton a társaság jó része elég szkeptikusan tekintett az elkövetkező napra, ugyanis az időjárás nem hazudtolta meg magát, április hozta a tőle megszokott formáját, hol esett, hol fújt hol sütött, hol borult.

Akik elhatározták, hogy minden áron túráznak, lesz, ami lesz alapon előkészítve a kesztyűt, sálat és sapkát, tették el magukat másnapra. És voltunk egy jó páran a reggeli találkozó helyen. A nap hétágra sütött, bár a reggeli fagy kicsípte arcunkat, mindenki vidáman, jókedvűen egymással szokásos módon heccelődött. Így indult el a 19 fős csapat.

Útirány a Bekecs tető volt, a Görgényi havasok 1080 méteres csúcsának meghódítása.

Maroszentgyörgyöt elhagyva, Tófalva, Székes érintésével érkeztünk meg első pihenőnkre Székelykálba. Jómagam utoljára két hete túráztam, és egyszerűen nem győztem csodálni, hogy két hét leforgása alatt, menyit változott a természet. Mesés volt, gyönyörű, ahogy utunkon haladva két oldalt minden zöldben pompázott, virágzó fák, bokrok látványa tárult elénk. Van ennél szebb, mikor így újul meg a természet?? Lehet ezt nem észrevenni? Lehet ezt nem csodálni? Nem hiszem. Ezzel nem lehetett betelni. Én nem tudtam, akarva akaratlanul is, az ilyen szépség látványára csak mosollyal lehetett felelni.

Nem csoda, hogy a kívülálló egy vidám, jókedvű csapatot láthatott előre araszolni.

Elhagyva az iszlói hegyet, majd a Hodosi letérőt, felkapaszkodtunk a Deményháza előtti emelkedőn. Itt már az is neki fogott vetkőzni, aki addig fázósan didergett.

Lekerültek a meleg viseletek, a bátrabbak rövidnadrágra vetkőztek. Ahogy onnan fentről szétnéztünk a környező dombokra, hegyekre, beigazolódott az, amit egyesek sejtettek, hogy az azelőtti nap időjárása nyomokat hagyott mindenütt: a Bekecs csúcsa hótól csillogott, és ugyanúgy a környező magasabb hegyek és mind mind fehérben pompáztak.

Lehet hótalpakat kellett volna, hozzunk, vagy sílécet? Így viccelődtünk egymással.

Nyárádköszvényesi pihenő után, indultunk neki a hegynek, amit száraz időben sem gyerekjáték megmászni, hisz általában ilyenkor mindenki tolja, húzza a lovát (kerékpárját) .

A tegnapi túra minden volt, csak nem szokványos. Ahogy kiértünk a faluból, újabb akadállyal találkoztunk, ugyanis a sáros terep megnehezítette a haladásunkat, így még a gyakorlott bicikliseket is gyaloglásra kényszerítette. Ez nem kedvetlenített el senkit, így még több időnk maradt gyönyörködni a tájban, fotózni, beszélgetni, viccelődni. Olyan szép idő volt, hogy a távolban tisztán ki lehetett venni a Kelemen havasok egy egy csúcsát. Minél inkább megközelítettük csúcsot, annál nagyobb hófoltok tárultak elénk, az elején csak a dombokon, a füves részen, a végén mar az úton is. Általában az évnek ebben az időszakában itt fent már számtalan tőzikével találkozunk, de most a hirtelen jött hó minden virágot maga alá eltemetett. Izgalmas volt, hol a sár nehezítette meg haladásunkat, hol a hó.

Az utolsó 100 méter, a legutolsó kaptató volt a legviccesebb próbatételünk, amikor vagy a sár vagy a hó miatt, le felszánkóztunk az oldalba, előre két lépést, vissza két métert csúszva, mintha valami tánclépést gyakoroltunk volna. Ezt nem lehetett nevetés nélkül kibírni.

A tetőn fogadott az újabb meglepetés, hogy a hó miatt, lehetetlen volt tüzet gyűjteni, így a megszokott kolbász és szalonnasütés elmaradt. Mindenki azt evett, amit tudott, hozott, nyersen vagy főve, látszott a csapaton, hogy hozzáedződött az ilyesfajta kihívásokhoz.

Az elmaradhatatlan csúcsfotót követően indultunk lefele a hegyről. Bár féltünk az előttünk álló útszakasztól, ami néha nagyon sáros, néha nagyon köves tudott lenni, (egyesek itt szoktak nagyokat esni, mások itt szoktak eltévedni), ezúttal hihetetlen szerencsénk volt, teljesen száraz, már-már autópálya minőségű döngölt úton értünk meg Nyárádselyébe. Nem esett le senki, nem kellett senkit a szomszéd faluból összehalászni. Túl egyszerű volt, jegyeztük meg viccesen.

Továbbgurulva a zöldellő dombok közt kanyargó úton Nyárádmagyaróst, majd Nyárádszeredát elhagyva, a Kebelei pihenőben álltunk meg. Érdekességképpen jegyzem meg, tegnap mesélte egyik csapattársunk, hogy a múltkori beszámolóm után, fülön fogta (na jó, nem fülön hanem kerékpáron) családját és kitekertek a kebelei kiskocsmába ordás buktát enni, annyira felcsigáztam az érdeklődését.

Mégis csak jó valamire az a beszámoló, de ha a kerékpározáshoz is kedvet kapnának minél többen, olvasva egy ilyen írást, az lenne az igazi elégtétel.

Akik olvassátok, és még nem túráztok: hajrá, csak kerékpárra van szükséged és két lábra, meg némi akaratra, gyere várunk közénk!!! A természet adott, fantasztikus csapat adott! Tehát csak te hiányzol!

Gyönyörű és felejthetetlen napot hagytunk magunk mögött, bár fizikailag fáradtan, élményekkel meggazdagodva, és lelkileg feltöltődve értünk haza.

(írta: Bálint Anikó)